Az én istennőim

A bennem élő istennők felfedezése számomra azt a felbecsülhetetlen ajándékot adta, hogy mindazzal, ami vagyok, vagy nem vagyok – nőként –, okénak érezhessem magam.



Mikor az ember próbálja feltárni saját mozgatórugóit, megérteni mit miért tesz, gondol vagy érez, számos oldalról megközelíti a témát. A görög istennők archetípusainak működését felismerni magamban nemcsak azért volt mérföldkő számomra, mert jobban átláthattam a működésemet, az életemet, és kulcsot kaptam ahhoz, hogy mit tehetek a fejlődésemért.


Nekem további, nem várt pluszokat nyújtott az önfelfedezés ebben az optikában néhány évvel ezelőtt. Ennek a megközelítésnek köszönhetően – nevezetesen, hogy a kollektív tudattalanban háromezer éve élő görög istennők női lényünk modelljei, akiknek viselkedési mintái széles skálán mozognak, s akik minden nő lelkében aktívan vagy szunnyadva ott élnek – sokkal színesebbnek és tágabbnak látom a női lét dimenzióit, mint azelőtt.



Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy azok a személyiségjegyek, amelyeket korábban férfias vonásnak ítélve kissé nyakbehúzva vállaltam fel nőként – a függetlenségem, az identitástudatom, a céltudatosságom, a kitartásom, a koncentrációs képességem – igenis lehetnek női vonások. Nem is csak női, istennői vonások! Mégpedig Artemisz (Diana), a vadászat és a hold istennőjének jellemvonásai. Az már másik történet, sajátos címkézés, hogy a patriarchális kultúránkban és világrendünkben ezek milyen megítélés alá esnek.



Felszabadítóan hatott rám az a felismerés, hogy rendben van, hogy befelé forduló vagyok, hogy számomra legszentebb hely az otthon, és hogy rengeteg énidőre van szükségem. Hogy fontos számomra a mindennapi spiritualitás, hogy jól elvagyok a gondolataimmal, a tevékenységeimmel és fáraszt, ha sok időt kell sok ember között töltenem. Hogy ettől nem antiszociális vagyok, meg emberkerülő, meg különc, hanem ez a Hesztia-attitűd, ami lényem legmeghatározóbb vonása. A házi tűzhely őrzőjeként a saját középpontommal kapcsolódva találom meg az egyensúlyt, és ezt közvetítem a világba. Nem mintha akarnám, ez csak afféle mellékhatás, mint a radioaktív sugárzás. Nem kívánok kitűnni a tömegből, és jobban szeretek láthatatlan lenni, ez is ennek az archetípusnak a sajátossága. Innen jönnek azok a nehézségek, amiket számomra a mások elé kiállás és a „megmutatom magam” okoz. Nem azért, mert szégyenkezem bármi miatt is, csak egyszerűen nem az a természetes közegem.



Szerencsére van más istennő, aki a segítségemre van ebben a kérdésben. Az élet érzéki oldalának élvezetére, a pillanatban való létezésnek és az alkotásnak való önátadásra vagy az intellektu