Légy a Szeretet nagykövete

Az utóbbi időben gyakran hallom és olvasom spirituális életet élő emberektől – gyakorlóktól és tanítóktól egyaránt –, hogy „megválogatom, kit engedek be a terembe”, „nem kapcsolódom akárkivel”.



Ma délelőtt, mikor ezeket a szavakat – vagy nagyon hasonlókat – olvastam valakitől, nyöszörgést hallottam valahonnan belülről. A fűnyírás és egyéb kerti munkák alatt volt időm utánamenni ennek a hangnak, megvizsgálni, miért is válaszolt így az olvasottakra.


Amennyiben ezek a kijelentések arra vonatkoznak, hogy egy bizonyos ön- és emberismereti szint fölött – ami együtt jár az egészséges önbecsüléssel, önmagunk és mások tiszteletével, érzelmi intelligenciával, szilárd értékrenddel, megfelelő kommunikációs készségekkel – felismerjük az emberi játszmákat, és nem vonódunk be; tudjuk, hogy képviseljük önmagunkat asszertíven, teljesen egyetértek. Ehhez még csak nem is szükséges a spirituális tudatosság, elég az érett személyiség.



Számomra a spiritualitás pont annyival több, hogy bárkit be tudok engedni a terembe, mert az az én terem, szent és fényes, és akit beengedek, az nem elsötétíti azt, épp ellenkezőleg: az én Fényem árad rá is.


Természetesen mindig vannak és lesznek, akik „irritálnak”. A spiritualitás azonban számomra azt is jelenti, hogy tudom, hogy irritáció csak az egóban van, és mindez többet mond el rólam, mint arról, aki „irritál”. Ő nem az oka az irritációmnak, csak a kiváltója. Más szavakkal tükröt tart.



Az a tapasztalatom, hogy az ilyen helyzetekből lehet a legtöbbet tanulni és nyerni. Ha meg tudok állni, szemlélni tudom a bennem végbemenő reakciót, meg tudom állítani a folyamatot, hogy ezt a bizonyos embert felcímkézzem és betegyem egy dobozba, ahonnan soha esélye sem lesz kijönni, és úgy döntök, hogy elfogadom olyannak, amilyen, mélyebbre tekinthetek. Ekkor meglátom a küzdelmeit. A nehézségeit. A félelmeit. A fájdalmát.


Amint együttérzek vele, meglátom benne a Fényt is. Ugyanazt a Fényt, amiből mindannyian vagyunk, s amiről sokaknak fogalmuk sincs, hogy egyáltalán létezik.


De amikor nem az időnként nagyon is vastag, fénytelennek tűnő felszínre figyelek és válaszolok a másik emberben, hanem a benne lévő Fényre, történik valami. A Fény egyre inkább utat tör magának. Mert mindenkiből kikívánkozik, ez a természete. Csak időt kell neki adni, és teret.