Az utóbbi időben gyakran hallom és olvasom spirituális életet élő emberektől – gyakorlóktól és tanítóktól egyaránt –, hogy „megválogatom, kit engedek be a terembe”, „nem kapcsolódom akárkivel”.
Ma délelőtt, mikor ezeket a szavakat – vagy nagyon hasonlókat – olvastam valakitől, nyöszörgést hallottam valahonnan belülről. A fűnyírás és egyéb kerti munkák alatt volt időm utánamenni ennek a hangnak, megvizsgálni, miért is válaszolt így az olvasottakra.
Amennyiben ezek a kijelentések arra vonatkoznak, hogy egy bizonyos ön- és emberismereti szint fölött – ami együtt jár az egészséges önbecsüléssel, önmagunk és mások tiszteletével, érzelmi intelligenciával, szilárd értékrenddel, megfelelő kommunikációs készségekkel – felismerjük az emberi játszmákat, és nem vonódunk be; tudjuk, hogy képviseljük önmagunkat asszertíven, teljesen egyetértek. Ehhez még csak nem is szükséges a spirituális tudatosság, elég az érett személyiség.
Számomra a spiritualitás pont annyival több, hogy bárkit be tudok engedni a terembe, mert az az én terem, szent és fényes, és akit beengedek, az nem elsötétíti azt, épp ellenkezőleg: az én Fényem árad rá is.
Természetesen mindig vannak és lesznek, akik „irritálnak”. A spiritualitás azonban számomra azt is jelenti, hogy tudom, hogy irritáció csak az egóban van, és mindez többet mond el rólam, mint arról, aki „irritál”. Ő nem az oka az irritációmnak, csak a kiváltója. Más szavakkal tükröt tart.
Az a tapasztalatom, hogy az ilyen helyzetekből lehet a legtöbbet tanulni és nyerni. Ha meg tudok állni, szemlélni tudom a bennem végbemenő reakciót, meg tudom állítani a folyamatot, hogy ezt a bizonyos embert felcímkézzem és betegyem egy dobozba, ahonnan soha esélye sem lesz kijönni, és úgy döntök, hogy elfogadom olyannak, amilyen, mélyebbre tekinthetek. Ekkor meglátom a küzdelmeit. A nehézségeit. A félelmeit. A fájdalmát.
Amint együttérzek vele, meglátom benne a Fényt is. Ugyanazt a Fényt, amiből mindannyian vagyunk, s amiről sokaknak fogalmuk sincs, hogy egyáltalán létezik.
De amikor nem az időnként nagyon is vastag, fénytelennek tűnő felszínre figyelek és válaszolok a másik emberben, hanem a benne lévő Fényre, történik valami. A Fény egyre inkább utat tör magának. Mert mindenkiből kikívánkozik, ez a természete. Csak időt kell neki adni, és teret.
Nekünk, spirituálisan élő embereknek meglátásom szerint kötelességünk a saját terünket a rendelkezésre bocsátani ehhez a folyamathoz. Kötelességünk ezt a teret tisztán és fényesen tartani, és tudnunk kell, hogy ezt hogyan tegyük, ez a mi felelősségünk. Persze úgy is elérhetjük ezt, hogy kizárunk belőle mindenkit, akinek a „rezgésszintje nem megfelelő”.
Számomra a spirituális élet célja a Buddha- vagy Jézus-tudat – vagy nevezzük akárhogy – megvalósítása a földi életünkben, vagy legalábbis minél közelebb kerülni hozzá. Kérdem én, mikor mondott Jézus, Buddha, a Dalai Láma, Gandhi vagy Teréz Anya olyat, hogy „téged nem engedlek be”?
Itt vagyunk az alapszintű spirituális képzési intézményben, amit Földnek nevezünk. E hatalmas iskolában vannak osztályok a csecsemőotthonoktól a tiszteletbeli professzorokig mindenféle (spirituális) tudatszinteknek. Igen, még a tiszteletbeli professzorok, akik tanítani jönnek, is tudnak mit tanulni.
Ha én végzős gimnazistaként, egyetemistaként, doktoranduszként vagy professzorként azt mondom egy bölcsisnek, hogy pisisekkel nem állok szóba, meg a rezgésszintje nem méltó az enyémhez, mit mond ez el rólam?
Képzeljük magunkat ennek a bölcsisnek a helyébe. Mi, felsőbb évesek, diákdirik, professzorok, akármik, mi is voltunk valaha bölcsisek. Lehet, hogy több százezer élet telt el azóta, vagy még több, és már nem emlékszünk.
De bizonyára fel tudunk idézni ebből az életből is legalább egy olyan helyzetet, ahol nagyon igazságtalannak éreztük, hogy ítélkeznek felettünk, a képességeink, szándékaink, lényünk felett. Azt kívántuk, bárcsak lenne valaki, aki meglátja bennünk, akik valójában vagyunk, és esélyt ad neki.
Erről az Újrahasznosított életek c. regényemben François szájából elhangzó szavak jutnak eszembe:
„Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Mit tudhatok én arról, hogy mi a terve a Magasságosnak egyikünkkel vagy másikunkkal? Mindannyian az eszközei vagyunk. A sorsunk csak egy szál egy vastag, tömött, végtelen szőttesben. Gondolja, hogy a szőnyeg egy szálának van fogalma a szőnyeg mintájáról és a saját szerepéről benne? Vagy egyáltalán arról, hogy ő egy minta része? Egy szőnyeg egy szála? Hogy nyilváníthatna egy szál véleményt egy másik, ugyanolyan szál futásáról?”
Szóval, mikor a legközelebb olyannal találkozol, akiről azt gondolod, nem méltó arra, hogy beengedd a világodba és megoszd vele a Fényedet, emlékeztesd magad az ítéletmentességre.
És arra, hogy akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a leginkább szüksége a Szeretetre.
Commentaires