A legrégebbi szenvedélyem: az írás

Amióta nyolc évesen elkezdtem verseket írni, amit valamiféle kívülről jövő megszállottságnak éltem meg, tudom, hogy írni akarok. Egyszerre kényszer és vágy is. Nem tudom, melyik volt előbb.

Photo by Patrick Fore on Unsplash

De biztosan kényszerként éltem meg nagyon sokáig, a húszas éveim elejéig, versek formájában. Sehová nem mehettem az éppen aktuális verses piszkozatfüzetem és írószer nélkül, mert akárhol, akármikor rám törhetett az ihlet. És akkor nincs mese, át kell magad engedni neki, utat adni, hogy jöjjenek a szavak, a sorok, a versszakok. A műalkotás születése ugyanolyan, mint az emberé: akiből előbújik, érzi, hogy megtörténik, és semmilyen módon nem képes uralni vagy befolyásolni a folyamatot. Csak átadni magát neki.


Olyan volt ez, mint valamiféle transzállapot. Nem tudtam, mi fog kisülni belőle, hogy miről írok majd vagy hogyan, mennyire lesz hosszú, milyen lesz a szerkezete vagy a rímelése. Ez mind csak jött, és formálódott a kezem alatt. Legtöbbször több vers jött egymás után, és imádtam ezt az állapotot, amiben teljesen feloldódam, mégis a legmagasabb fokú jelenlét állapotába kerültem.


Azt hiszem, ez az ihletettség. Semmi más nem létezik, csak ami éppen formálódik és megjelenik. Csak icipicit látsz előre, vagy talán van egyetlen egy szó, ami motoszkál, egyetlenegy kép, ami miatt meg kell születni az egész költeménynek. Az esetek nagy részében nem is emlékeztem vissza a versre, nem tűnt ismerősnek, mikor később újra elolvastam. Csak a kényszerre emlékeztem. Meg a tudatra, hogy írnom kell. És a vágyra, hogy írni akarok.


Azóta már tudom, hogy amellett, hogy nem először vagyok költő, ez tartott életben, és töltötte ki azt a fájdalmas űrt, amitől születésem óta szenvedtem. Így szublimáltam mindent, ami a mélyben fájt, de amiről az eszemmel tudomásom sem volt. Szóval az írás leginkább terápiás eszközhöz hasonlított. De élveztem is nagyon, éppen a feloldódás, az alkotás élménye miatt, és mert rá kellett jönnöm, hogy jó vagyok benne.


A regényírás gondolata-vágya tízéves korom óta foglalkoztat. Sokáig nem tartottam magamat képesnek arra, hogy kitaláljak egy történetet. Ma már tudom, hogy a történetek születnek, ott vannak, csak rájuk kell hangolódni, ki kell nyitni ugyanazt a csatornát, amit a versek esetében. Csak itt nem a szavakkal játszunk, csupán a szavakkal való játék kedvéért, hanem magával a világgal.


Most már tudom, milyen az, amikor egy egyszerű képből kifejlődik egy cselekmény, életre kelnek a szereplők, önálló életre kel a sztori. És azt is tudom, milyennek szeretném: legyen élmény az olvasása, legyen letehetetlen, beszippantós, magával ragadós, másrészt legyen tanulságos, beszédes, ébresztő anélkül, hogy okító lenne. Hogy akard többször újraolvasni, mert olyan jó volt.


És azt is tudom, hogy milyen az, amikor izzik a koronacsakrám, a fejtetőmön keresztül pedig áramlanak a képek, a hangok, a jelenetek, és az ujjaim végén szóról szóra, mondatról mondatra testet ölt a történet.


Hamarosan elérhető az ebook, és ti is elolvashatjátok!