Egy állítás margójára


Három hete kezdett el fészkelődni G-ben a gondolat, hogy valamit tenni kéne. Azért is ment el akkor a családállításra, és kérte az állítást, hogy ezzel a tettek mezejére lépjen. Azóta estéről estére egyre nőtt benne az elhatározás, hogy változtasson a fennálló helyzeten.

Mikor az anyja egy évtizede válni akart, az apja hajthatatlanságának következtében a bíróság arra kényszerítette G-t és a húgát, hogy foglaljanak állást, amivel kivívták az egész apai család haragját. Senki sem állt velük szóba azóta, árulónak, összeesküvőnek titulálva az anyját, a testvérét és őt. Mintha meghaltak, vagy inkább sosem léteztek volna. Ha mégis összetalálkoztak az utcán, a rokonok félrefordították a fejüket.

De hát ez akkor történt. Persze a harag dolgozott benne, sokáig tartott, míg elpárolgott, s el tudta fogadni, hogy olyan apa volt, amilyen. Az a gondolat segített neki ebben, hogy nem lenne az, aki, ha az apja nem úgy lett volna az apja, ahogy. Vágyta ezt a megbocsátást, ennek a tudatnak a segítségével épített hidat az eszétől a szívéig, míg végül megtanulta, mit is jelent felülemelkedni valamin. Hogy mi is valójában a megbocsátás. Az elmúlt hetekben figyelte, ahogy a harag párolog, s mint valami pincéből, gomolyog elő a szeretet, és ahogy az elfogadás átveszi a helyét minden korábbi érzésnek.

Mikor a telefon megcsörrent, pont erről gondolkodott. Így aztán miután letette, azt mondta hangosan, talán magának, talán a világnak: Szóval eljött az idő. Nincs mire várni tovább. Abban a pillanatban gumóba ugrott a gyomra, mert az elhatározás szilárd volt ugyan és megmásíthatatlan, az elutasítástól való félelem azonban szorongatta a szerveit.

Az anyja azzal hívta fel az imént, hogy meghalt a keresztanyja, akivel azóta nem találkozott, hogy tíz éve úgy elmérgesedtek a dolgok. Akut leukémia. Úgy döntött, elmegy. Egy éve a mama (amiről szintén negyedkézből értesült), most ő. Az apja fiatalabb nővére. Az egyetlen, akivel ez a morcos ember valamiféle lelki közelség jelét mutatta. Bizonyára nagyon nehéz most neki.

Másnap este az apja házának kapuja előtt ült a kocsiban, és várt. Az ablakokat figyelte, vagy egy órán át, de sötétek voltak, és az apja autóját sem látta az utcában. Egyre nőtt benne a feszültség, s látta magát kívülről, amint hatalmába keríti a rettegés. Bár tudta, mi a dolga, s hogy a szeretet pajzsán nem lesz fogás, testében mégis újra az a kislány volt, aki bármit megtett volna azért, hogy szeresse, vagy legalább a létezését elismerje. Figyelte, ahogyan a gyomrából induló reszketés egyre gyűrűzik tovább, minden belső szervét átjárva, egészen az ujjai hegyéig. Úgy érezte, nem fog tudni kiszállni az autóból, a hátán legördült a hideg veríték, a szája mintha vattacsomókkal lett volna tele, a szíve olyan sebességre kapcsolt, hogy a mellkasára tette a kezét, meggyőzve magát róla, hogy még odabent van. Legalább olyan magasan volt a megugrandó léc, mint az államvizsgán, de a tét még ennél is nagyobb volt. Tudta ő, hogy minden rendben lesz, hiszen azt teszi, amit kell, mégis… Lehet, hogy szívesebben esne túl egy foghúzáson, érzéstelenítés nélkül.


Erről az a bizonyos, rémálomba illő fogorvosos élmény jutott eszébe, amely aztán két évtizedre meghatározta a viszonyát a fogorvosi székhez és tevékenységhez. Hány éves is lehetett akkor? Tíz? Vagy tizenkettő? Valamikor akkor történt, hogy a háromhetes görögországi út utolsó napja, éjszakája és hazaútja kíntúrává változott. Borzasztó fogfájás hatalmasodott el rajta, ami birtokba vette elméje minden rezdülését és mindenféle arcát megmutatta, egyre fokozva a hatást. Az éppen hogy érzem, hogy van fogam-érzéstől a lassú lüktetésen át a monoton pulzálásig produkált mindent ez az elégedetlen jobb felső hatos. Néha tartott egy kis szünetet, épp csak annyit, hogy fellélegezhessen, s összeszedje magát a következő roham előtt. De sohasem éjszaka. Ahogy a nap lebukott, úgy kelt minél vidámabb életre a fájdalom. Miután hazaértek, már boldog volt, hogy elmehet a fogorvoshoz, aki majd enyhíti ezt a kínt.

A doktornő gesztenyebarna kleopátrafrizurát hordott és nagy, csontkeretes szemüveget. Nem volt idős, de tizenévesen minden harmincas öregnek tűnik, mint az országút. És olyan hideg volt és kimért, bűntudatot keltve benne, amiért kilyukadt a foga. De sebaj, majd ő betömi, és minden rendben lesz. Még injekciót is adott. A félelemtől majdnem kifordult a székből, ahogy felé jött a tűvel. Addig sosem gondolta volna, hogy három másodperc ilyen hosszú lehet, de végül túlélte. A zsibbadás végre elmulasztotta a fájdalmat, és próbált erre figyelni, nem a fúró hangjára. A doktornő jól megfúrta, jól betömte, mozdulataiból hiányzott minden finomság. Aztán menj Isten hírével.

Ahhoz a bosszúhoz hasonlatosat, amit az a fog állt akkor éjjel, ember nem tud kivitelezni. Gyulladása közepette próbára tette a tűrőképességét, ami csúnyán megbukott. Üvöltött volna egész éjszaka, ha lett volna ereje hozzá, így néhány óra után már csak nyöszörgött, és a könnyei is elfogytak. A hasogatás, a nyilallás, a bénító fájdalom nem hagyott alább, nem hagyta aludni az egész családot.

Reggel ugyanabban a rendelőben kezdődött a nap, ahol előző este végződött. Most még az injekcióstű sem tűnt olyan vészesnek, a szúrás beleveszett a fájdalom szikráiba, mind a három. A szigorú doktornő körbeinjekciózta a lázongó fogat, hogy biztosra menjen, ő pedig tátott szájjal várta a zsibbasztást, mint a mennyei mannát, de az elmaradt. Pedig ki kellett húzni, érzéstelenítés ide vagy oda. Még most is fülében hallotta a reccsenést és érezte, hogy nekifeszül a vállának a doktornő karja. Ezekben a mozdulatokban sem volt semmi nyoma gyengédségnek.


Most is, ahogy az autóban ült a szakadó esőben és a sötét ablakokat figyelte, G. valami hasonló élményre számított.

Ugyanakkor csalódott is volt, és mosolyogva nézte a kis egóját, ahogy az letörölte homlokát, hogy mára megúszta. Ugyanez történt másnap este is, de addigra már elviselhetetlenné kezdett válni a feszültség, és akármi áron találkozni akart vele.

A következő napon korábban ment, negyed ötre ért oda. Kocsi sehol, megint sötétek az ablakok, de gondolta, becsönget. Negyed órára vett parkolójegyet, mert összesen annyi aprója volt. Épp a kaputelefont bűvölte, és próbált mélyeket lélegezni, mikor nyílt az ajtó, és kijött rajta egy udvarias férfi. Megkérdezte, hogy szeretne-e bemenni. Mondta, hogy igen, és mintha időalagútba lépett volna. Az a lépcsőház semmit sem változott, ugyanolyan dohos szaga volt, és talán még ki sem lett festve azóta. Olyan kicsi volt a nagyszülei egykori lakásának ajtaja! Sokkal nagyobbra emlékezett, pedig tíz éve, mikor utoljára ott járt, már ilyen magas volt, mint most. A névtábla is ugyanaz. Hát igen, ki tudja, hány generáció óta adódik tovább a név és vele a nehéz sors és nehéz karakter.

G. becsöngetett, és várt. Legalább olyan hosszúnak tűnt, mint a másodpercek a fogorvosi székben. Miközben valahonnan a lépcsőház jobb felső sarkából figyelte saját magát, motozást hallott, meg a tévét. Na, akkor mindjárt…. És… igen. Az apja ajtót nyitott, őt meg mintha sokkolták volna. Ő is összement, mint az ajtó. És megöregedett.

Micsoda erejű pillanat volt! Akkor sem remeghetett volna jobban, ha épp a vesztőhelyre lépdelt volna. De még mindig a jobb felső sarokból látta, ahogy egyenes háttal áll ott, és a szemébe nézve azt mondja:

- Szia, Apu.

Eltelt pár másodperc, mire arrébb állt az útból, és mondta, hogy jöjjön be.

- Hát te, mit akarsz itt? – Nehéz eldönteni, hogy a hangjában meglepetés vagy számonkérés volt.

- Nem akarok semmit, csak eljöttem.