Családállítás: tévhitek és félelmek

Mikor kiejtem a családállítás szót olyan ember jelenlétében, akik még nem vett részt ilyen „szeánszon”, beszélgetőpartnerem szemében általában félelmet látok felvillanni. Van, aki nem is rejti véka alá, és ki is mondja, hogy fél tőle. Mások elterelik a témát, megint mások azt mondják, hogy ők csak egyéni foglalkozás keretében vállalkoznának rá.



Ezekre a félelmekre szeretnék most reflektálni, és tenni egy kísérletet a feloldásukra.


Azt hiszem, hogy annak fényében, amit a kapcsolatainkban tapasztalunk, ezen a hozzáálláson nincs mit csodálkozni. Az emberi viszonyulásokról általánosságban elmondható, hogy elsődleges dimenziójuk nem a feltétel nélküli elfogadás, ítéletmentesség és szeretet. Sokkal inkább az ellentéte: ítélkezés, minősítés, kritizálás. Ez azért végtelenül szomorú, mert a legtöbb ember bármit megtenne azért, hogy el- és befogadják, szeressék, mondhatni jóváhagyják a többiek a létezését minden közösségben, amelynek tagja. Legyen ez a származási családja, a párkapcsolata, a munkahelyi vagy iskolai közössége, a baráti köre, vagy az éppen megismert idegenek, akik még el kell, hogy döntsék, melyik polcra teszik. Más szavakkal, mindenkinek a szemében szerethetőnek akarunk látszani, megfelelni az elvárásoknak, hogy az elfogadható kategóriába tartozhassunk.



Így aztán szégyenletesnek tartjuk, hogy gondjaink vannak, hogy van, amivel nem tudunk megbirkózni, hogy az életünk, a családunk, a párkapcsolatunk, az egészségünk nem tökéletes. Ha egy mód van rá, nem teregetjük ki a szennyest egy csapat idegen előtt, hogy ki tudja, mit gondoljanak majd rólunk. Ezért szeretnének sokan inkább egyéni foglalkozás keretében dolgozni, hiszen nagyobb biztonságban érzik magukat, ha csak egyvalakivel kell megosztaniuk a problémájukat és érzéseiket, olyasvalakivel, akinek szakmai kötelessége az ítéletmentesség. Több mint érthető.


Ugyanakkor egy családállítás egy teljesen más emberi kapcsolódási minőséget képvisel. Alapvető dimenziója az ítéletmentesség, a feltétel nélküli elfogadása annak, ami van, legyen szó a saját dolgaikról vagy a többi résztvevő személyéről. Az emberi élet tele van nehézségekkel, ez összeköt és hasonlóvá tesz minket. Ez a sorsközösség, ami egy bensőséges tapasztalás, támogat és erőt ad.


Az emberiség telis-tele van nehéz sorsokkal, ezek cipelésénél még nagyobb bátorság kell annak felvállalásához, hogy kimondjuk, így van, és a kezdeményezéshez, hogy tegyünk ellene. Ebben a körben bárkik jöjjenek is össze, mindenki azért van jelen, hogy segítsen magán és másoknak. Felvállalja a sebezhetőségét, amit a többi résztvevő ajándékként kezel, s viszonzásul megosztja a sajátját. A tér is, ami megnyílik számunkra és lehetővé teszi a munkát, a szívünkön keresztül árad ki.


A légkör tehát bizalmas, diszkrét, tisztelettel teli, a kapcsolódás a résztvevők között mély, őszinte, szeretetteljes és megtartó. Aki megtapasztalja, érzi, hogy ez az a minőség, amit minden emberi kapcsolatunkban keresünk, vágyunk, s az emberi fejlődés egyik célja ennek a hétköznapi életünkben való megteremtése.