Mikor kiejtem a családállítás szót olyan ember jelenlétében, akik még nem vett részt ilyen „szeánszon”, beszélgetőpartnerem szemében általában félelmet látok felvillanni. Van, aki nem is rejti véka alá, és ki is mondja, hogy fél tőle. Mások elterelik a témát, megint mások azt mondják, hogy ők csak egyéni foglalkozás keretében vállalkoznának rá.
Ezekre a félelmekre szeretnék most reflektálni, és tenni egy kísérletet a feloldásukra.
Azt hiszem, hogy annak fényében, amit a kapcsolatainkban tapasztalunk, ezen a hozzáálláson nincs mit csodálkozni. Az emberi viszonyulásokról általánosságban elmondható, hogy elsődleges dimenziójuk nem a feltétel nélküli elfogadás, ítéletmentesség és szeretet. Sokkal inkább az ellentéte: ítélkezés, minősítés, kritizálás. Ez azért végtelenül szomorú, mert a legtöbb ember bármit megtenne azért, hogy el- és befogadják, szeressék, mondhatni jóváhagyják a többiek a létezését minden közösségben, amelynek tagja. Legyen ez a származási családja, a párkapcsolata, a munkahelyi vagy iskolai közössége, a baráti köre, vagy az éppen megismert idegenek, akik még el kell, hogy döntsék, melyik polcra teszik. Más szavakkal, mindenkinek a szemében szerethetőnek akarunk látszani, megfelelni az elvárásoknak, hogy az elfogadható kategóriába tartozhassunk.
Így aztán szégyenletesnek tartjuk, hogy gondjaink vannak, hogy van, amivel nem tudunk megbirkózni, hogy az életünk, a családunk, a párkapcsolatunk, az egészségünk nem tökéletes. Ha egy mód van rá, nem teregetjük ki a szennyest egy csapat idegen előtt, hogy ki tudja, mit gondoljanak majd rólunk. Ezért szeretnének sokan inkább egyéni foglalkozás keretében dolgozni, hiszen nagyobb biztonságban érzik magukat, ha csak egyvalakivel kell megosztaniuk a problémájukat és érzéseiket, olyasvalakivel, akinek szakmai kötelessége az ítéletmentesség. Több mint érthető.
Ugyanakkor egy családállítás egy teljesen más emberi kapcsolódási minőséget képvisel. Alapvető dimenziója az ítéletmentesség, a feltétel nélküli elfogadása annak, ami van, legyen szó a saját dolgaikról vagy a többi résztvevő személyéről. Az emberi élet tele van nehézségekkel, ez összeköt és hasonlóvá tesz minket. Ez a sorsközösség, ami egy bensőséges tapasztalás, támogat és erőt ad.
Az emberiség telis-tele van nehéz sorsokkal, ezek cipelésénél még nagyobb bátorság kell annak felvállalásához, hogy kimondjuk, így van, és a kezdeményezéshez, hogy tegyünk ellene. Ebben a körben bárkik jöjjenek is össze, mindenki azért van jelen, hogy segítsen magán és másoknak. Felvállalja a sebezhetőségét, amit a többi résztvevő ajándékként kezel, s viszonzásul megosztja a sajátját. A tér is, ami megnyílik számunkra és lehetővé teszi a munkát, a szívünkön keresztül árad ki.
A légkör tehát bizalmas, diszkrét, tisztelettel teli, a kapcsolódás a résztvevők között mély, őszinte, szeretetteljes és megtartó. Aki megtapasztalja, érzi, hogy ez az a minőség, amit minden emberi kapcsolatunkban keresünk, vágyunk, s az emberi fejlődés egyik célja ennek a hétköznapi életünkben való megteremtése.
Általában azok teszik fel az egyéni munka lehetőségére vonatkozó kérdést, akik a fent említett okokból kifolyólag még nem vettek részt csoportos foglalkozáson. Persze elméletileg elérhető ez, sok terapeuta csinálja is, és egyes elemeit magam is használom egyéni foglalkozás keretében is. Azonban Bert Hellinger sem véletlenül dolgozott csoporttal.
Egy állításnak tapasztalatom szerint éppen az a lényege, hogy 3D-ben tárul fel az, amiről szó van. Annak köszönhetően bontakoznak ki a dinamikák, hogy a képviselők egyszerre vannak jelen a térben és válaszolnak egymásra. Szemlélhetjük, mint egy filmet, minden világosan látszik, és ugyanilyen egyértelműek a reakciók arra is, mikor elindulunk az egyensúly megteremtésének (újrateremtésének) irányába, így az állítás hatékonysága is sokkal nagyobb. Arról nem is beszélve, hogy az egész csoport, nemcsak a képviselők, hanem a „parton” ülők is pontosan érzik, hogy ami történik, az valóban úgy van-e, ami egy nagyon megbízható visszajelző rendszer.
Egyéni foglalkozásban érzékelhetők ugyan az egyes energiák, de egyszerre csak egy – legfeljebb kettő – és a képviselők visszajelzésének hiányában mindig csak egy szeletét tudjuk érzékelni a helyzetnek és hiányzik a csoport előbb említett kontrollfunkciója is. Bizonyára vannak dolgok, amiket ki lehet simogatni ilyen módon, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy aki hozza a témát, az tele lehet elképzelésekkel (előítélettel) és elvárásokkal az állítás kimenetelét illetően, ami befolyásolhatja az érzékelését, ha képviselőként részt vesz a saját állításában, ami egyéni munkában kivédhetetlen. (Annál is inkább, ha még nem tapasztalta meg a képviseletet korábban.) Ezért is dolgozunk képviselőkkel.
Ez továbbvezet minket a felvillanó félelem következő lehetséges okához, nevezetesen, hogy, még aki nem is tudja, mi történik pontosan egy családállításon, az is érzi a zsigereiben, hogy érzelmi szinten dolgozunk. Abban a világban, ahol az érzelmek kimutatása a gyengeség jele, megélésük lehetősége pedig olyan ijesztő, mint egy érzéstelenítés nélküli sebészeti beavatkozás, ezen sincs mit csodálkozni. Természetesen nehéz és felkavaró lehet végignézni a történetünket a partvonalról, de azért nem elviselhetetlen. Az érzelmek átélésének gyógyító és felszabadító erejét nem lehet eléggé hangsúlyozni, gondoljunk csak a betegségek pszichoszomatikus voltára.
A fájdalmak megélését és a munka oroszlánrészét a képviselők vállalják magukra. Mivel azonban mindenkinek a saját csomagja és saját küzdelmei a legnehezebbek, őket nem kell félteni a miénktől, jól elboldogulnak. Ezen kívül megvannak az eszközök arra, hogy a nehéz képviseleteken enyhítsünk – tulajdonképpen ez a célja az állításnak: hogy minden szereplő megtalálja a helyét, s ezzel együtt békére és harmóniára leljen, a mező pedig fellélegezhessen.
A képviseleti érzékelés egyfajta könnyű transzállapot, mások érzéseinek megélése autentikus, de az azonosulás nem szól örökre és nem bénító. Ha esetleg mégis túl nehéznek bizonyul, annak általában a képviselő személyes érintettsége az oka, s ilyenkor mindenkivel egyetértésben mást szoktunk választani az adott személy / energia szerepére.
Lehet félni attól is, hogy mi tárul fel egy állításban, hogy esetleg nem tudunk mit kezdeni azzal, ami van. Ez is jogos, hiszen miután valaminek tudatába kerültünk, nem tehetünk úgy, mintha nem lenne róla tudomásunk. Vagyis persze, hogy tehetünk, ezt szoktuk úgy nevezni, hogy homokba dugjuk a fejünket. A tudatlanság némileg oltalmaz minket a felelősségvállalástól, a tudatosság azonban ránk teszi ezt a terhet – de ezzel együtt a választás szabadságát és a másként cselekvés lehetőségét is megadja!
A félelem harmadik oka az általános ismeretlentől való félelem – ez is ugyanolyan emberi, mint az összes többi. Ezen lehet csökkenteni, ha először olyan szándékkal jössz el egy családállításra, hogy másoknak segíts, saját témára való állítás terve nélkül. Ez elveszi a rettegés élét, hiszen biztonságban érzed magad attól, hogy mások mit gondolnak majd rólad, hogy fájni fog az állítás, vagy, hogy mi lesz, ha olyat tapasztalsz, amivel nem tudsz mit kezdeni.
