A csehországi trmicei általános iskola igazgatójával, Marie Gottfrieddel készült interjút olvastam egy kedves régi barátom jóvoltából. Az intézményben a meghallgatás, a megértés, a kedvesség, az emberség a legfőbb irányelv és érték.
A gyerekeket partnerként kezelik, ekként támogatva és motiválva őket, s mindenkit oly módon kísérnek, ahogy arra neki szüksége van. Örömmel tölt el, hogy az EMK szellemiségének térhódítása az oktatási rendszerben – bár sokszor olybá tűnhet, szélmalomharcot vív – továbbra sem lankad.
Marie ugyanarról a szívszaggató tényről beszélt, amit Marshall Rosenbergtől is sokat hallottunk: a gyerekek természetes tanulási módjának teljesen ellentmond a modern nyugati világ iskolarendszere, hiszen semmilyen kapcsolódása nincs a való élettel. A gyerekek tudásszomját, magától értetődő tanulás utáni vágyát pedig nagyon hamar kiöli az iskola maga, ahol kötelező az információk garmadájának bebiflázása, örömtelenek a tanórák, és a legfontosabb jegy a magaviseleté. Ha nem lesznek engedelmesek, „jó” gyerekek, a rendszer hamar az ellenségükké válik.
A gyerekek ösztönösen tudják, hogy az életnek tanulunk mindent, s ugyanezzel a várakozással kezdik meg az iskolát is. Aztán nekifutnak a falnak. A szeptemberben nagy lelkesedéssel suliba menő elsősök novemberre már gyakran hasfájást tettetnek, hogy ne kelljen menniük, vagy ténylegesen szomatizálják az iskolával szembeni ellenállásukat.
A rendszer milyensége, az egész oktatási folyamat minősége a tanár-diák viszonyon múlik. A titok az alá-fölé rendeltségű hatalmi rendszer helyett a partnerség. Ahelyett, hogy a tanítók és tanárok azok, akik kinyilatkoztatnak, parancsolnak, elvárnak, a gyerekek pedig azok, akik végrehajtanak, meghunyászkodnak és megfelelnek – s tegyék mindezt angyali mosollyal az arcukon – az EMK szellemiségében működő iskolákban a gyerekeket komolyan veszik. Fontosak. Fontos, amit éreznek, gondolnak, hisznek, tudnak. Ők állnak az oktatási-nevelési folyamat középpontjában.
Marie szerint, ha szeretnénk őket megfogni, motiválni, ajtókat nyitni előttük – s végül ők lesznek azok, akik kiválasztják, melyiken akarnak bemenni és melyiken nem – kérdezni és kérni kell. Ez az első feltétele annak, hogy a gyerekek számára legyen értelme a tanulásnak.
A második az, hogy a tanítók tiszteljék az egyéniségüket, akkor is, ha húsz gyerek van egy osztályban. Mindenki másban jó és máshol rejlenek az erőforrásai, másképp kell hozzájuk szólni. Ebben rejlik a tanári „mesterség”: képesnek lenni minden diáknak azt adni, amire szüksége van, olyan módon támogatni és motiválni, ahogy neki a legjobb.
Ilyen körülmények között valóra válhat az, hogy a diákok szeressenek tanulni, jó paphoz hasonlóan akarjanak mindig újabb dolgokat tanulni; megértőek legyenek saját magukkal és a társaikkal; kreatívak, rugalmasak, vállalkozó szelleműek legyenek; végül és nem utolsó sorban együttérzéssel forduljanak az egész világ felé, s fontos legyen számukra, hogy hozzájáruljanak gazdagságához, hogy jobb hellyé tegyék azt.
Más szavakkal magas érzelmi intelligenciára tegyenek szert, és olyan felnőttekké váljanak, akik képesek kibontakoztatni és kivirágoztatni mindazt, ami a szívükben és az elméjükben van, s fontos legyen nekik az, hogy ebben a többi embert is segítsék.
Képzeljük el, milyen lenne a világ, ha a bolygónkon így nőne fel egy egész generáció! Vajon milyen életet élnének? Milyenné válna a világunk?