Talán azt a kérdést kéne elsőként megválaszolnunk, mitől erőszakos a kommunikációnk. Nemcsak attól, ha ajtót csapkodunk vagy üvöltözünk egymással.
Kicsi korunk óta edződünk, s a legtöbben csak kétféle példát látunk magunk előtt arra, hogyan beszéljünk meg valamit valaki mással. Mire oviba kerülünk, mesterei leszünk a védekezésnek vagy a támadásnak.
Védekezésre vagy támadásra nem akkor szorulunk, ha ellenséggel állunk szemben?
Erőszakos a belső kommunikációnk, ahogy önmagunkkal beszélünk. Kritizáljuk a külsőnket és a képességeinket, minősítjük a teljesítményünket, az életünket, azt, ahogy megélünk egyes helyzeteket. Ha jobban megfigyeljük ezeket a fejünkben visszhangzó mondatokat, szófordulatokat és hanglejtéseket, megállapíthatjuk, hogy ismerősek valahonnan: számunkra fontos felnőttektől hallhattuk őket gyakran, valamikor nagyon régen, és hűségesen ismételgetjük.
Erőszakosan leválasztjuk magunkat az érzéseinkről és a vágyainkról, az erőforrásként szolgáló szükségleteinkről. Azt sem tudjuk, mi hiányzik éppen, de még csak nem is ennek a keresésével kezdjük. Pavlovi reflex módjára inkább azt keressük, ki tehet róla? Valaki mindig hibás. Általában valaki más.
Elménk csodálatos értelmező funkciója, ami arra szolgál, hogy a tapasztalt valóság tényeinek kapcsolatát feltárja számunkra, és így a túlélésünk záloga, igencsak önálló életre kelt. Gyakran nem is azzal vagyunk kapcsolatban, amit látunk és hallunk, hanem csak azzal, amit gondolunk róla.
Pillanatok alatt levonjuk a következtetést, és már ítélkeztünk is, még csak észre sem vesszük, hogy ez történt. Mindig halálbiztosak vagyunk benne, ki mit miért tett vagy mondott, és erre reagálunk. Az esetek többségében azonban jó messze járunk a valóságtól.
Mikor védekezünk, a másik ember a „rossz”. Mikor támadunk, az is azért van, hogy megvédjük magunkat attól, aki „rosszat” akar. Hogy megvédjük az igazunkat. Állandóan háborút vívunk azért, kinek van igaza, vagy kinek az akarata érvényesüljön.
És valóban, világunkban a dzsungel törvényei uralkodnak: aki pozíciójánál fogva domináns, annak több a hatalma, annak lesz igaza és az ő akarata a követendő. Nincs tekintettel érzésekre, szükségletekre, méltóságra. Ez elég szomorú.
Ezért csodálatos ajándék az emberiség számára az EMK a gyakorlatba ültetett spiritualitásával, ami által valóban emelkedhetünk, szeretetteljesebbé és békésebbé válhatunk, amit a kapcsolataink és az életünk is visszatükröznek.
A dzsungel törvényét is sikerülne megdönteni, ha azoknak a száma, akik ebben a szellemiségben élnek és cselekszenek, elérné a kritikus tömeget, hiszen:
Mindegyikünkben áramlik az Élet, ami pillanatról pillanatra megragadható abban, mi a szívünk vágya, és hogy milyen érzésben vagyunk.
Választhatjuk azt, hogy erre figyelünk, magunkban vagy a másikban.
Amíg ezzel a mindannyiunkban áramló Élettel kapcsolódunk, a másikban az embert látjuk, nincs helye ellenségeskedésnek.
Minden emberi lény születésénél fogva szabad akarattal és önálló élettel rendelkezik, s felelős azért, hogy ne adja át másnak a sorsa feletti irányítást: ne tudjanak rávenni, hogy behódoljunk vagy lázadozzunk.
Természetünkből fakadóan örömet lelünk abban, hogy jobbá tegyük mások életét. Marshall Rosenberg, az EMK atyjának szavaival élve, tegyünk mindent, amit teszünk, egy kacsákat etető gyerek lelkesedésével, s akkor nem lesz bennünk soha megbánás.